MÉDEA H 2007

2007.08.09. Műemlék rakétabázis, Zsámbék

SZEREPOSZTÁS

SzereplőkHANTOS NÁSFA
MAYER ZITA
SZALAY HENRIETTA
MALVINA IDZIK
DEBRECZENI MÁRTON
MÓZES ZOLTÁN
NÉMETH BOTTYÁN
ALFÖLDI ANNAstúdiós
INCZE VERONIKA stúdiós
NÉMETH ZSÓFIA stúdiós

Az opolei Teatr Jednego Wersza társulat színészei: 
PaweL Siwek, PaweL Warunek, Krzysztof Wodziñski, Marcin Charlicki, Lukasz Wicher
Wroclaw Bábszínház: Gregorz Mazon 
Varsói Zeneakadémia: Joanna Pecela
Zenészek: 
Budakeszi: Heppes Miklós, Ratkóczi Huba, 
Budapest: Somló Dániel 
Nyitra: Katarina Szalayova

Rendező: LUKÁCS LÁSZLÓ
Társrendező: KRZYSZTOF ZILINSKY
Díszlettervező: KISS GABRIELLA.
Jelmeztervező: KISS GABRIELLA.

Felhasznált szövegek: Euripidész: Médea fordította: Rakovszky Zsuzsa Göncz Árpád: Magyar Médea.

„Médea idegen bevándorló egy civilizált országban, ahol végre nyugalmat találhatna családjával együtt, de férjének árulását a „normális” társadalom minden további nélkül hitelesíti. Mássága, elsősorban ellentmondást nem tűrő gondolkodása, és ősi, más kulturális kódokkal rendelkező tudása félelmetes a helyi közösség számára, megszállott barbárt, kerülendő veszélyt, szánandó vesztest, élősködő vándort látnak benne. A városszéli gettóban talál menedéket, valóban barbár körülmények között, törvényen kívülivé válik, politikai üldözötté, a többi kitelepítésre váró, a civilizált kultúrába integrálhatatlan „elemmel” együtt. Ebben a gettóban, az uralkodó civilizáció szeméttelepén zajlik a történet. A Kar jeleníti meg azt a nyomasztó környezetet, a normalitás iszonyatát, ahol a gyerekek felnőnek, ahová Iászón szerint be kell illeszkedniük. E világ legfőbb értéke és követelménye a „normalitás”, ahol az átlagtól való minden elhajlás perverznek és üldözendőnek számít. A normalitás a gyermek elfogulatlan szemében azonban nem más, mint érzéketlenség, kicsinyesség, közöny, kegyetlenség és kíméletlenség; mind a magasabb, szellemi értékekkel, mind az embertársak szenvedésével szemben mutatott totális érdektelenség. A történet tragikus befejezése minden olyan tündérmesében megtalálható, amelyben a főhős képtelen egy átalakulási kísérletet teljes egészében véghezvinni. A brutális epizód felszólító értékű pszichikus igazságot közvetít. Ez az igazság olyan nyomatékkal bír, és mégis olyan könnyű félresöpörni, hogy nem lehet enyhébb módon megfogalmazni, mert akkor elkerülné a figyelmünket. A brutális motívum ősi fogás arra, hogy az emocionális én figyelmét valami súlyos dologra felhívják. A többféle őrület metszéspontjában álló gyermekgyilkosság áll a figyelem gyújtópontjában. A szenvedély önkényuralma állattá változtat bennünket, mégpedig kétféleképpen. Vagy leszoktat eszünk használatáról, hogy felszabadult ösztöneink megindulhassanak a szag után, vagy természetellenesen kiélezi és a tébolyult vadászszenvedély szolgálatába állítja eszünket. Az eszeveszett és a hiperracionalista indulatot ugyanaz az állati szenvedély mozgatja. Korunkban, amikor a céltudatosan felszított irracionális vagy hiperracionális szenvedély-eket népirtásra, etnikai tisztogatásra használják fel, különösen időszerű, hogy érvényre juttassuk az ezekben a darabokban rejlő torzító brutalitást. A Kompánia Back to Babylon nemzetközi projektsorozatának három éve ad nyári otthont a Zsámbéki Színházi Bázis. 2005-ben a szlovák Poton, a lengyel Tak közreműködésével készült Bergman Hetedik Pecsétjének Haladék című adaptációja. 2006 nyarán Shakespeare Romeo és Júliájának színrevitelén lengyel Egy Vers Színháza, a litván Aglija, a szlovák Poton és a Kompánia színészei és finn, lengyel illetve magyar zenészekből álló zenekar dolgozott együtt Zsámbékon. Az előadást azóta több külföldi fesztiválon vendégszerepelt átdolgozott változatát rendszeresen játsszuk a Szkéné Színház műsorán. Az Euripidész Médeája nyomán készülő előadásban, a megkezdett utat folytatva, mélyebben szeretnénk feltárni az élő zene, a tánc és a színpadi megszólalás zeneisége közötti kapcsolatot. A görög színház egyik legfontosabb alkotóelemének, a Karnak, mint főszereplőnek a megformálására kitűnő lehetőséget ad az együttműködő társulatok zenéhez és tánchoz szorosan kötődő formanyelve. A zenészek folyamatos közreműködése a munkafolyamatban lehetővé teszi a zenei kifejezés szerves használatát, folyamatos jelenlétét, de nem mondunk le az eszköztelenséggel, az üres tér dimenzióival és dinamikájával és a színész testével, mozgásával való kísérletezésről sem”