Bruno Schulz: Értekezés a próbabábokról, avagy a genezis második könyve c. novella alapján

Bemutató: 2010. 08.12., Műemlék rakétabázis, Zsámbék

Az előadás a Kompánia és a lengyel Egy vers színház közös műhelymunkájának eredményeként jött létre 2010-ben a Visegrad Fund támogatásával. Egyrészről az évek óta működő Back to Babylon nemzetközi stúdió ars poetikáját szem előtt tartva másrészt támaszkodva a lengyel társulat által képviselt „kantori” képzőművész-színház hagyományára. Az előadás megkísérli Schulz mítoszának felépítését a kiválasztott rituális szituációkból, az archetipikus figurákból (az Apa fennkölt és komikus figurája, a tanár Adela a domina, A Könyvek Könyvének keresése, bolyongás a tiltott városrészben, a csótánnyá változás, a világ festék általi teremtése). Azért esett választásunk a Nobel-díjas Bruno Schulz novelláira, mert bár témái, figurái a kelet-európai hászid zsidó népi élethez, és hagyományokhoz kötődnek, de lelkük, gondolataik a közép-kelet-európai miliőből fakadnak, azt tükrözik.

Az autentikum evolúciója

Az előadás kísérlet a szerző személyes mítoszának feltárására és képi megjelenítésére úgy, hogy mindez egy interaktív párbeszéd kezdetét jelenthesse, melyben a néző önnönmaga történeteinek foszlányaira ismerhet rá, továbbszőheti vagy újrateremtheti azt.

Fókusz kérdés: Mit jelenítsünk meg az emberekről és emlékeikről, mint objektív igazságot? Egy variánst? Pletykát vagy előítéletet? Családi legendát? 

Központi kép: Elveszett paradicsom

Központi téma: Zseniális korszak. Visszatérés a gyermekkorhoz, nem az elmúlt időt kívánva visszaszerezni, hanem a hozzá tartozó aktív, dinamikus megismerést, azt a látásmódot, amely elősegíti a kultúrák közti gátak és különbségek áthidalását. A színpad nem más, mint személyes emlékek szubsztrátuma: gyerekszoba, amit mindegyre összerakunk, s amely folyvást pusztul. 

A gyermekkor az emberi teljesség periódusa, melyben a csodák megjelenése természetes. Paradicsomi állapot, az a fantáziavilág, melyből hitetlenkedésünk miatt kiűzettetünk. Ennek a zseniális kornak a felelevenítése az, amire Schulz törekszik. Az erkölcs előtti mélységekben operál, azon a ponton, ahol az értékek még csak születő félben vannak. Itt próbálja meg lejegyezni a végbemenő folyamatokat. Olyan mélységű távlatokat nyit ahol az már mitológiába, mitologikus sejtelmekbe vész. Lázasan keresi a morzsákat, emlékfoszlányokat, melyekből összerakhatja az autentikum forrását. Schulz küldetéstudatú szereplője zseniális korszakát akkor éli, mikor ezt az autentikumot birtokában tudja, és alkotó állapota lázában ég. Ledőlnek számára a falak, melyek a világ értelmezésétől elzárják. Nem is ő az, aki alkot, ő médiumként közvetít. „Mintha valami idegen dolog használta volna föl az én ihletemet, előttem ismeretlen célokra.” 

Az élet ennek a fokozatos elveszítése, fokozatos halványulás, apránkénti halál. Ez Schulz magányos harcának tétje, a gyermekkor elvesztése.